A Kárpát-medencei bogozói találkozón sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan adjunk hírt egy találkozóról. A résztvevők szombat estefelé azt a feladatot kapták, hogy írjanak öt perc alatt egy tudósítást a találkozóról. A megírt szövegek közül most néhányból válogattunk.

Az összességében 2 napot felölelő találkozó megdolgoztatott bennünket, bogozókat. A Tarsolyunkból jó gazda módjára régit és újat vettünk elő. Amellett, hogy a problémákra és hiányosságokra hívtuk fel a figyelmet, a lerágott csont mégis ízletesnek bizonyult, és azokra a megoldásokra fókuszáltunk, amelyektől azt reméljük, hogy a Háló további bogozását segíti. Erőteljes hangsúlyt fektettünk a forráshoz való visszatérésre, hogy az utat soha ne tévesszük szem elől. Belőle és Érte!

Twitter: Nagyszerű találkozón voltam a Háló lelkes magjával.

Hírlevélbe:
Kedveseim!
Sok jó dolog történik a Hálós eseményeken, ez a mostani is ilyen volt. Mi, Kárpát-medencei bogozók összegyűltünk Debrecenben, november 15 és 17. között. Olyan, mindig aktuális témákról beszélgettünk, ami a bogozók számára igazán húsba vágó: Kiket hívjunk a találkozókra? Hogyan szólítsuk meg őket? Kapcsolattartás, hírforrásaink csatornáink egymás és a külvilág felé? Mindezzel a találkozó fő kérdésére is választ adtunk, hogy milyen most a Háló arca, és ezen belül a mi arcunk is.

November 15 és 17. között Debrecenben gyűltünk össze, mind, akik nemcsak passzív élvezői vagyunk a Hálónak, de munkánk által aktív szervezői is. Miért is jöttünk? Na, nem azért, hogy a közelgő Karácsonyra beszerezzük a pulykakakast, hanem, hogy a megszokott együttgondolkodással hálát adjunk az elmúlt időszakért, és megbeszéljük, a jövendőben hogyan tudjuk még jobban végezni az önként vállalt feladatainkat. A három nap tartalmas munkával, jóízű beszélgetésekkel telt.

A Háló felvállalja szeplőit, megmutatja igazi arcát. Isten jókedvében alkotta a bogozókat, akik jókedvükben bogozzák a Hálót. A bogozók, az Isten mosolyai, hangszerek Isten kezében, olyan emberek, akik Istent Balaton nélkül is szeretik, misével ünnepelnek, akár reggel 7-kor is. Like a Hálónak, like az Istennek!

Távirati Irodának:
Debrecenben K-m-i Háló bogozói találkozó. Stop.
100 résztvevő, 6 régió. Stop.
A Háló arcát kerestük. Stop.
Megtaláltuk. Stop.
Van reménysége a magyarságnak. Stop.
Az Egyház megújul. Stop.
Stratégia és struktúra. Stop.

Hírlevélbe:
Elmentünk Debrecenbe. Nem pulykakakast venni, hanem találkozni. Bogozók gyűltünk össze. Voltak köztünk tapasztaltabbak, mások nem annyira (mint én is). De egybevetettük gondolatainkat a Háló céljáról, missziójáról, örömeiről és nehézségeiről. Ezáltal mindnyájan, így a Háló is gazdagodott. Az eredményt megtapasztaljátok, ha elmentek a következő Háló találkozóra.

Kik azok a bogozók? Mit csinálnak? Hogy lehetsz Te is tagja egy elfogadó, otthon érzését keltő hálózásnak? Ezeket a kérdéseket taglalva rájöttem: én igazán otthon érzem magam köztetek.

A 2013. évi bogozói találkozón a Háló arcával foglalkoztunk. Fontossá vált számunkra, hogy tudatosítsuk a Háló örömhírét, gazdagságát. Megkeressük a továbbadásához a személyes eszközeinket. Megerősítsük missziós küldetésünket. Fontos szempontokat tudatosítottunk: Hogyan tudunk hiteles hírvivők lenni? Hogyan fejlődhetünk?

Mi is ez a bogozói? Úgy is fogalmazhatnék, hogy munkatalálkozó, de ez nem fejezné ki mindazt, amit együtt megéltünk. Igen, a Hálóért, a jövőért, a jobb kommunikációért, a személyesebb kapcsolatépítésért dolgoztunk, gondolkodtunk együtt. Sokat és sokan. Mégsem volt kimerítő és fárasztó. Épp ellenkezőleg: feltöltött, lelkesített, elindított, örömöt okozott. Mi a titka, a kulcsa? Ezt nehéz megfogalmaznom. Talán a közös akarat, vágy a Háló jobbítására, az, hogy mindannyian beletettük a magunkét, szívből.

Nagyot dolgoztunk az örömhíreink kapcsán. Szerencsére volt öröm-választékunk: gyógyulás, egy virág váratlan nyílása, egy név elhangzása jókor, egy elköteleződés. Vajon mit tehetünk, hogy Ti mind, együtt örülhessetek ezeknek velünk? Talán épp ezt?
Nagyon sokfélék vagyunk! Élőben is, meg tükrökre festett arcunkon is láthattuk ezt Debrecenben, a bogozói találkozón. Nemcsak egymással találkozhattunk, nemcsak a saját arcunkba nézhettünk elcsodálkozva, de Ő is velünk volt végig, akinek ikon-arcát a mi saját arcunk alakította imádni valóvá. Ahogy az otthon is előfordulhat, itt is az esti tévézés is akadályozta a meghitt beszélgetések kialakulását. Bár szombat este itt csupa nézhető és mosolyogtató műsorunk akadt. Meg a táncház, ahol legalább összekapcsolódhattunk egymással. A legszebb találkozásom mégis találkozón kívüli volt: a reggeli mise után szólított meg egy apáca, akivel Nagybányán beszélgettem először, az ottani találkozón. Olasz létére most magyarul tanul, mosolyog, nevemen szólít és örül nekem. Valójában erről beszélgettünk a szombati műhelyekben is: a megszólításról, a hitelességről, egymásra figyelő arcunkról. Meg arról, hogyan kellett volna jó beszámolót írnom...