Tudom, már lassan hármadik hét is eltelik, mióta részese voltam a szenci találkozónak, de a gondolataim most értek igazán sorokká.
A Gyögyő poénját másodszor is sikerült elsütni. Először a rózsaszállási táborban, majd itt Szencen (persze azt nem mondtam, hogy közben nem volt ilyen, de ez most igazán bejött). De hogy mindenki értse a lényeget, miről is van szó. Mindössze egy rövid kis mondatocskáról: „itt nincsenek idegenek, csak barátok, akiket nem ismerünk”. Igaz, nem hiszek az ellentétes neműek közötti barátságban (a kritikát és hozzászólásokat szívesen fogadom), de a Hálóban, mégis van egy olyan kapcsolat, ami nemre nem tekint. Talán erre egy új kifejezést kéne kitalálnunk. Na mindegy, ez most nem fog menni, de az egyszer biztos, hogy van családunk, vannak barátaink, ismerőseink, és vannak a hálósok, akik mindezt átkarolják.
Először is a negatívumokat szeretném kiemelni. Mindig csak azzal számolunk, hogy ismerőseink közül a lehető legtöbben ott legyenek (ott is vannak), de azzal sohasem, hogy a nap még ilyenkor is csak 24 órából áll. És ekkor kezdődnek a bajok. Ha az embernek mindenki barátja, csak még nem ismeri őket, akkor ahhoz idő kell, és sajnos ebből az következik, hogy valaki mástól csoportosítunk át belőle.
Talán ezért is jók a kiscsoportos beszélgetések (felgyorsítja a folyamatot). És már megint témánál vagyok. Utólag bevallom, a beosztásnál két dolog nem volt túl szimpatikus (persze csak az első látásra). Mikor megláttam, hogy én vagyok az egyedül hazai a csoportban, a másik pedig, hogy nem (mindenkivel) azonos korosztály. Ez példaértékű maradt számomra. Talán ezt alkalmazni is kéne. Így alkottunk egy tökéletes csoport (mindig volt ki emlékeztessen arra, amit még nemrégen én is így gondoltam).
Számomra a csúcspontot, a kiscsoportos beszélgetések jelentették a hétvége folyamán. Igaz, Orosz Pisti beszéde sem volt egy hétköznapi „prédikáció”, de voltak, akik ezt überelni tudták. Persze a témamegindítónak köszönhetően. A kiscsoportban, csak két arc volt ismerős. A vezetőnket látásból (persze név szerint) ismertem, a hosszú hajú lányra, pedig egy hajnali 6kor fogadásból lejátszott teniszmeccsről emlékeztem. A szerelmet és a szeretetet sikerült diák, pedagógus, építész, orvos, de még ápolói szemszögből is kiveséznünk A lényeg… ugyanaz.
Egy kissé komolyra fordítva a szót. Sajnos, szívem sajogott a búcsú pillanatában. Ez nem igazán tartottam helyesnek, hisz örülnöm kellett volna az együttlétnek (és talán most ebben a pillanatban értem meg), de mégis szomorú voltam. Együtt voltunk, egy dolgot kerestünk, és egy dologról beszéltünk. Csak sajnos, sok helyről sokan voltunk, sokfelé mentünk, s újra, ki tudja, mikor találkozunk. Nézhetjük a dolgok pozitív oldalát is. Mint az apostolok. Együtt voltak, mégis menniük kellett, hogy hírt vigyenek. De ők legalább együtt őrizték a fényt, a tüzet, amit az Úr rájuk bízott. Talán most nekünk is ez a feladatunk. A hírt és a tüzet ápolni, amit ott kaptunk a szenci ifi Hálón. Valamit megértettem és ezt tényleg szeretném megőrizni és tovább adni.
Köszönet mindenkinek, aki ott volt, és a hétvégét gazdagította, valamint azon örökifjú hálósoknak is, akik nem voltak, de hiányoztak.
Harangozó Ferenc