2008. május 10-én került megrendezésre Nagykikindán az ifjúsági Háló találkozó.
Korán kezdődött a nap, de örömmel ébredt minden lelkes szervező, köztük Tápai Róbert is, aki mozgatórugója volt a buzgó kis szervező csapatnak. Az előkészületek lebonyolítását és a nap irányítását is legfőképp neki köszönhetjük, mint ahogy azt is, hogy ügyes szervezésével a környező falvakból, városokból, de még határon túlról is érkeztek ismerkedni vágyó fiatalok. Hiszen mi másról is szólhatna egy ifjúsági találkozó, ha nem az ismerkedésről.
Tudom, már lassan hármadik hét is eltelik, mióta részese voltam a szenci találkozónak, de a gondolataim most értek igazán sorokká.
A Gyögyő poénját másodszor is sikerült elsütni. Először a rózsaszállási táborban, majd itt Szencen (persze azt nem mondtam, hogy közben nem volt ilyen, de ez most igazán bejött). De hogy mindenki értse a lényeget, miről is van szó. Mindössze egy rövid kis mondatocskáról: „itt nincsenek idegenek, csak barátok, akiket nem ismerünk”. Igaz, nem hiszek az ellentétes neműek közötti barátságban (a kritikát és hozzászólásokat szívesen fogadom), de a Hálóban, mégis van egy olyan kapcsolat, ami nemre nem tekint. Talán erre egy új kifejezést kéne kitalálnunk. Na mindegy, ez most nem fog menni, de az egyszer biztos, hogy van családunk, vannak barátaink, ismerőseink, és vannak a hálósok, akik mindezt átkarolják.
{mosimage}Amikor először hallottam a kezdeményezésről, hogy ifjúsági találkozó van tervben a közeljövőben, egy találkozó kizárólag fiataloknak, nagyon megörültem. Mindig is vágytam rá, hogy hozzám hasonló korú emberekkel beszélgessek bennünket érintő témákról. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a találkozó Kárpát-medencei szinten gyűjti össze a fiatalokat mindenképpen érdekesnek tűnt az ötlet. Így utólag ez a szenci találkozó minden szempontból telitalálat volt a számomra, úgy a korosztály, mint a témaválasztás tekintetében.
Egy átlagtól eltérő hétvége és annak minden leírható és leírhatatlan kegyelme költözött mindannyiunk szívébe abban a felemelő pillanatban, mikor megérkeztünk. A regisztrációt követte a nyitó szentmise, melyet a találkozások öröme folytatott, mely sokkal jobban megtöltött bennünket, mint az aznapi vacsora. Töltekezéseinket követte egy kis „Háló bemutató”, mely során énekeltünk egy népdalt, mellyel Szeibert András „ajándékozott meg” bennünket. Miután énekeltünk rövid időre összerázódtunk kiscsoportokba, hogy megismerjük egymást valamelyest. Ezzel a hivatalos része le is zajlott a pénteki, nyitó napnak.
A Bosák Nándor püspök atya által bemutatott szentmisével kezdődött pénteken a Háló Észak-keleti régiójának találkozója Debrecenben. A találkozónak az Iskolanővérek által fenntartott Svetits intézmény (óvoda, általános iskola és diákotthon) adott otthont igen magas színvonalon.
Az Észak-keleti régióból a több mint 70 résztvevő négy ország magyar ajkú katolikus közösségeit képviselte. Felvidék, Kárpátalja, Partium és Magyarország, sőt ötödik ország „követeként” rövid időre bekapcsolódott a programba Szerbiából néhány délvidéki fiatal is, akik éppen a magyar nyelv ünnepe alkalmából jöttek, s győztek egy szavalóversenyen a cívis városban.
Április 12-ét írtunk a naptárban, s az előző napi nyárias időjárás után valóságos őszi, erős szeles idő köszöntött ránk ezen a szombati napon.
Tavalyihoz hasonlóan, idén is helyi keresztény iskolában tartottuk meg a találkozónkat. Nem voltunk annyian, mint tavaly, viszont elég sok „nagy” Hálós is megtisztelte a rendezvényt. Ez mondanom sem kell milyen öröm volt számunkra.
Fázós, esőt ígérő szombat reggel volt mikor a lelkes nagykikindai és környékbeli ifjakból álló csoport Törökbecse felé vette az irányt. A végtelenbe nyúló bánsági út zsendülő búzamezők között vezetett, a mikrobuszban folyó élénk csevegést olykor az esőcsöppek ostromlása szakította félbe. A hangulat egyre csak fokozódott és ezen már aligha változtatott az áprilisi zivatar, mely végigsöpört rajtunk.
Különleges neszre ébredtem. Míg a madarak vígan csicseregtek a fák lombjai között, a nap sugarai a szellő szárnyán üzenték, hogy eljött az indulás órája. Marianna, Sándor és Rudolf már vártak rám. Ürményháza felé vettük utunkat. Elhatároztuk, hogy ezt a napot másként fogjuk megélni mint a többit. Én már voltam Háló találkozón, de ők... Gondolatok sokasága kavargott fejemben. Vajon jól tettem-e, hogy ezt a három fiatalt magammal hoztam? Hogy fogják magukat érezni? Vajon megnyílik-e a gyermeki lelkük? Anyanyelvükön el tudják-e mondani érzéseiket? Lesz-e a csapatban hasonló korú fiatal? Megérzik-e a feléjük áramló szeretetet?
Kezdjük egy vallomással: már évek óta nem ünneplem március 15-ét. Nem hordok kokárdát, nem nézem meg este x-edszer A kőszívű ember fiait, s már a Petőfi-szobor koszorúzására sem járok el Pozsonyban a Medikus kertbe. Az idei március 15-ét mégis ünnepként éltem meg. Méghozzá – teszem hozzá halkan – Magyarországon!
