Egy átlagtól eltérő hétvége és annak minden leírható és leírhatatlan kegyelme költözött mindannyiunk szívébe abban a felemelő pillanatban, mikor megérkeztünk. A regisztrációt követte a nyitó szentmise, melyet a találkozások öröme folytatott, mely sokkal jobban megtöltött bennünket, mint az aznapi vacsora. Töltekezéseinket követte egy kis „Háló bemutató”, mely során énekeltünk egy népdalt, mellyel Szeibert András „ajándékozott meg” bennünket. Miután énekeltünk rövid időre összerázódtunk kiscsoportokba, hogy megismerjük egymást valamelyest. Ezzel a hivatalos része le is zajlott a pénteki, nyitó napnak.
A Bosák Nándor püspök atya által bemutatott szentmisével kezdődött pénteken a Háló Észak-keleti régiójának találkozója Debrecenben. A találkozónak az Iskolanővérek által fenntartott Svetits intézmény (óvoda, általános iskola és diákotthon) adott otthont igen magas színvonalon.
Az Észak-keleti régióból a több mint 70 résztvevő négy ország magyar ajkú katolikus közösségeit képviselte. Felvidék, Kárpátalja, Partium és Magyarország, sőt ötödik ország „követeként” rövid időre bekapcsolódott a programba Szerbiából néhány délvidéki fiatal is, akik éppen a magyar nyelv ünnepe alkalmából jöttek, s győztek egy szavalóversenyen a cívis városban.
Április 12-ét írtunk a naptárban, s az előző napi nyárias időjárás után valóságos őszi, erős szeles idő köszöntött ránk ezen a szombati napon.
Tavalyihoz hasonlóan, idén is helyi keresztény iskolában tartottuk meg a találkozónkat. Nem voltunk annyian, mint tavaly, viszont elég sok „nagy” Hálós is megtisztelte a rendezvényt. Ez mondanom sem kell milyen öröm volt számunkra.
Fázós, esőt ígérő szombat reggel volt mikor a lelkes nagykikindai és környékbeli ifjakból álló csoport Törökbecse felé vette az irányt. A végtelenbe nyúló bánsági út zsendülő búzamezők között vezetett, a mikrobuszban folyó élénk csevegést olykor az esőcsöppek ostromlása szakította félbe. A hangulat egyre csak fokozódott és ezen már aligha változtatott az áprilisi zivatar, mely végigsöpört rajtunk.
Különleges neszre ébredtem. Míg a madarak vígan csicseregtek a fák lombjai között, a nap sugarai a szellő szárnyán üzenték, hogy eljött az indulás órája. Marianna, Sándor és Rudolf már vártak rám. Ürményháza felé vettük utunkat. Elhatároztuk, hogy ezt a napot másként fogjuk megélni mint a többit. Én már voltam Háló találkozón, de ők... Gondolatok sokasága kavargott fejemben. Vajon jól tettem-e, hogy ezt a három fiatalt magammal hoztam? Hogy fogják magukat érezni? Vajon megnyílik-e a gyermeki lelkük? Anyanyelvükön el tudják-e mondani érzéseiket? Lesz-e a csapatban hasonló korú fiatal? Megérzik-e a feléjük áramló szeretetet?
Kezdjük egy vallomással: már évek óta nem ünneplem március 15-ét. Nem hordok kokárdát, nem nézem meg este x-edszer A kőszívű ember fiait, s már a Petőfi-szobor koszorúzására sem járok el Pozsonyban a Medikus kertbe. Az idei március 15-ét mégis ünnepként éltem meg. Méghozzá – teszem hozzá halkan – Magyarországon!
Úgy alakultak a dolgok, hogy idén Zentán kezdődtek meg a Délvidéki hálós rendezvények:
Február 12-14. között lelki napok voltak a Kamiliánus és más zentai kisközösségek részére. A zentai Hálósok meghívására a lelki programokat Sebestyén Ottó SJ atya vezette három napon keresztül a helyi kórházkápolnában.
A kárpátaljai Háló-találkozó március 7-9. között került megrendezésre a Beregszászi Magyar Gimnáziumban. Kárpátalja számos térségéből érkeztek és anyaországi testvéreink is szép számban eljöttek a találkozóra.
Az első nap a hangolódásról szólt. A nyitó Szentmise és a bűnbánati est segítettek abban, hogy mindenki kikapcsolódjon a világ zajából és arra tudjon figyelni, amiért ide jött.
Nagy izgalommal vártuk a nagyböjti lelkinapot, amit a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király templomban tartottunk meg március első hétvégéjén. A téma nagyon is aktuális: Együtt a szenvedő Krisztussal. Nagyon örvendtünk az ismerős arcoknak, barátoknak, főleg azoknak, aki távolabbról is eljöttek, de annak is, hogy több testvért sikerült megszólítanunk, mint tavaly.
